CSODAKÖNYV TÜNDÉR MESE

CSODÁLATOS MESE NEM CSAK GYEREKEKNEK. KÉT TESTVÉR KALANDJAI CSODAFÖLDÖN, A TÜNDÉREK, KOBOLDOK FÖLDJÉN. GYERMEK OLDALAK!

Gothic text from pookatoo.com

Kolozsvári Grandpierre Emil

ÁRGYÍLUS ÉS TÜNDÉR ILONA

Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól. Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt. Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi őr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében. Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma. Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére. De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége. - Nem szabad - mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt. - De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked. Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával. Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte. Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott. Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból. Árgyílus királyfi föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől. Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után. Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembetalálkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült. - Adjon isten, felséges király atyám! - köszöntötte az óriást tisztességgel Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba. Az egyszemű óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá. Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt: - Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz megad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében. Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon. Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szűk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart. De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt. A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük. - Fussatok versenyt - mondta -, s amelyikőtök előbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség. Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta: - Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál! Abban a szempillantásban egy gyönyörű szép palota előtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott előtte ajtót, hanem egy vén boszorkány. - Tudom, mi járatban vagy - mondta az álnokságos boszorkány -, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgodvégezetlen térhetsz haza. Ennél mi sem könnyebb - gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját. tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna. Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába tündér Ilona. A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinőtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört. Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet. - Hipp-hopp, apám várában legyek! Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erősen megörült, hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa. Most tanulják a királykodást az iskolában.

Lázár Ervin

A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ

Maminti, a kicsi zöld tündér

– Ma fát vágni megyünk – mondta Mikkamakka. – Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad! Gyenge vagy. – Ezt rám mondja! – méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. – Tapintsd meg a muszklimat! Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta: – Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak. – Na ugye! – mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe. Mert mégis… favágás. Azért persze összegyűlt a favágó brigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a fent említett kék színű Ló Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős. de azt mondta, hogy valakinek a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb! A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte (sosem látott még eleven finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: „döm”, majd kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: „dödöm”. De azért magukkal vitték Vacskamatit: Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt titokban Vacskamati is tudta. Az erdő mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy eukaliptuszt. – Ebből lesz a legjobb hajó – mondta. – De hiszen tegnap még repülőt akartál építeni – kotyogott közbe Vacskamati. Mikkamakka lekicsinylően rápillantott. – Repülő hajót – mondta a foga közül. – Olyat még nem hallottál? Vízen hajó, levegőben repülő, szárazföldön vonat. Ez a válasz mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az agyvelő, a vállalkozó szellem! A favágásban viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek, hogyan fogjanak hozzá. – Először is reggelizzünk! – mondta Bruckner Szigfrid. Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább. Hogy fejszével kell elkezdeni, a fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről kell odaállni, hova dől a fa, merre kell mellőle szaladni? Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán udvariatlan dolog egy fát kivágni. Míg a többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a másik kettő meg elővett szépen egy fűrészt, nyissz-krr-zrr-nyissz, fűrészelni kezdte a fát. Mire ezek befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka táján járt a reggelinek), majdnem végeztek is a munkával. – Vigyázat, azonnal dől! – mondták. – Nehogy a reggelimre dőljön – mondta nekik tele szájjal Bruckner Szigfrid. Emezek meg kiabálni kezdtek Dömdödömnek és Szörnyeteg Lajosnak. – Ne úgy állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd, vigyázz jobbra, vigyázz balra, alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjad, rúgjad, vágjad, kalapálj ad! Ha csak kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak, rángatták, lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg Dömdödömöt. Reccsent s dőlt az eukaliptusz. Ugrottak százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy tolongásban nem tudott elugrani. Puff! ráesett a hátára. – Dömdödöm, dömdödöm! – siránkozott fájdalmasan. A többiek rohantak vissza – még Bruckner Szigfrid is félbehagyta a reggelizést, és odafutott. Segíteni akartak. – A lábánál fogva húzzuk, a kezénél fogva, a fejénél fogva! – rikoltoztak. – Ugyan már, a fát kell fölemelni! – morgott Mikkamakka. Nekiveselkedtek. De hiába erőlködtek, meg se moccant. A fa alól meg egyre halkabban jött a „dömdödöm”. – Úgyse bírjuk, úgyse bírjuk! – sápítozott Vacskamati. – Ha ez a finom szellem, akkor edd meg! – nyögte neki izzadva Bruckner Szigfrid. S szomorúan hozzátette: – Reggelire! Erre Vacskamati is beállt emelni. De csak nem mozdult a fa. Ekkor egy vékonyka hangot hallottak a hátuk mögül. – Majd én segítek – csilingelte valaki. Mind arra fordították a fejüket. Először nem láttak semmit. Pedig Ló Szerafin még a szemüvegét is feltette. Persze nem is igen láthatták, mert aki megszólította őket, alig látszott ki a fű közül. Akkora volt, mint a kisujjam. Egy picike zöld lány. Zöld a ruhája, zöld a haja, zöld a szeme, kis zöld sityak a fején. A zöld sityakon egy zöld gyémánt. Mint a mákszem, akkora. De úgy fénylett, hogy végül is emiatt vették észre. – Aha – mondta Mikkamakka –, egy felcicomázott szöcske. – Nem szöcske vagyok! – kiáltott az icike-picike lány. – Maminti vagyok. – Ne zavarj bennünket, Dömdödömöt mentjük! – szólt rá Vacskamati. Újra nekiveselkedtek a fának. Dömdödöm meg csak jajgatott: – Dömdödöm, dömdödöm! A zöld lány oda akart furakodni hozzá, de Nagy Zoárd szelíden eltolta onnan. – Ne lábatlankodj itt! – nyögte. Maminti futkosott hát körülöttük. De nem fért a fához. Hol Ló Szerafin csánkjába, hol Mikkamakka könyökébe, hol Szörnyeteg Lajos hátába, hol Nagy Zoárd ágaiba, hol Bruckner Szigfrid sörényébe, hol Aromo oldalába, hol meg Vacskamati hüvelykujjába ütközött. – Engedjetek! Engedjetek! – kiáltozta. Mikkamakka feléje fordult. – Azonnal takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el, nem látod, hogy zavarsz?! Nem látod hogy Dömdödömöt mentjük?! Maminti, a picike zöld lány méregbe gurult. Zöld szeme villámokat szórt. – Ostobák! – mondta. A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele. Mind sóbálvánnyá váltak. Csak a szemük forgott ijedten. Maminti odasétált köztük a fához. Csak úgy fél kézzel megemelte. – Mássz ki! – mondta. Dömdödöm kimászott, megkönnyebbülten tapogatta a hátát. – Dömdödöm – mondta. Azt jelentette, hogy köszönöm. Aztán még egyszer mondta, hogy dömdödöm. Ez meg azt jelentette: „Ha lehet, ezeket változtasd vissza.” Maminti megint suhintott a zöld varázsvesszővel. Visszaváltoztak. Hálálkodtak. Csak Bruckner Szigfrid morgott: – Remélem, a reggelimet nem változtattad sóbálvánnyá! A többiek nevették. Mamintit, a kicsi zöld tündért Ló Szerafin kék hátára ültették, úgy vitték haza diadallal. Máig is ott lakik köztük.

....contents go here....





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 71
Tegnapi: 39
Heti: 148
Havi: 1 082
Össz.: 876 989

Látogatottság növelés
Oldal: TÜNDÉR MESÉK
CSODAKÖNYV TÜNDÉR MESE - © 2008 - 2018 - csodakonyv.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: óvodai csoportpénz - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »